Egyedül ült a szobában. Az esőcseppek kopogtak az ablak párkányán alig észlelhetően, ő mégis csak azokat hallotta. Mindent lekapcsolt, amit csak lehetet, sötétségbe burkolózott. Az árnyak melyek közelítettek feléje, beszéltek hozzá. Magányba akarták őt szorítani és ott tartani, fogságban. És ő engedett nekik. Hagyta, hogy körülöleljék, hagyta, hogy sugdolózzanak a fülébe, hogy halvány kis szellőikkel végigfuttatva a haját, megborzolják azt. Pedig semmit nem hagyott nyitva, hogy idegen, halk süvítések zavarják meg lelkének marcangolását. Mégis, mikor egy, az esőcseppeknél határozottabb hangra lett figyelmes az árnyak elhaltak, ő pedig fényért könyörögve kezét a kapcsolóra helyezte, ezzel mesterséges villogást hozva a szoba csendjébe. Szoknia kellett a csillogást, hunyorgott szeme az áramvilágosságtól. Lassan elindult az ablaka irányába, ahonnan azt a bizonyos dübörgést sejtette. Mikor a még egy, a lovakéhoz hasonló toporgás megismétlődött, lépteit gyorsította. Az ablakához érve kémlelt ki majd szeme megakadt a mellette futó ereszcsatornán, melyen egy ismeretlen kéz próbált támaszt kérni tőle. Összeráncolta íves szemöldökét, nem tudta bízhat e a betolakodóban. Már azon volt, hogy hívja a rendőrséget mikor a kéz támaszra lelt és most próbálta felhúzni a testet. A borzas, hosszabb barna haj előbukkant, csakúgy, mint a hozzá tartozó barna szempár. A kezdeti erő, mely segítette fel a betolakodót elillant és most visszaesni látszott. Utolsó fogódzkodónak a nyitott ablak párkányát találta, megijesztve ezzel az ablaküveg túloldalán szemlélőt.

Mindketten a hideg padlón voltak. Jin szaporán szedte a levegőt. Kis híja volt annak, hogy ismét lent az utcán legyen a betonon, viszont már nem egy darabban. Zilált haja vizesen tapadt fejéhez, barna pólóját pedig szűknek és nehéznek érezte a sok víztől. Hiába győzködte magát még most sem volt biztos benne, hogy itt kellene lennie. A történtek után… talán látni sem akar senkit.

Kame hangtalanul kelt fel a mellette ziháló Jintől, majd mintha minden a maga rendjén menne, elindult a konyha felé. A kis tartókából melyen épp egy rózsaszín-barna malac itta a kávét, elővett egy filtert, melyet a konyhaasztalon hagyott. Nem sokára követte azt egy vízforraló, melyben már fortyogott a víz. Nem sokkal később mikor már a lötty, melyből tea készült, egy pohár bögrében gőzölgött tovább, Kame helyett foglalt előző helyén, a fotelben.

-          Csak… csak a mai éjszaka… kérlek… csak te adhatsz nekem nyugalmat. – búgta halkan Jin ajkainak a meggyötört fiú. Akanishi ahogy látta a félig nyitott ajkakat, mely mint egy fuldokló kapkodott alig észrevehetően levegőért, nem tudott már ellenállni. Barátjára hajolt és bekebelezte ajkait. Lassú érzéki csókot váltott. Végighúzta nyelvét a másik száján, majd bebocsátást kért. Meg is kapta. Kame kapaszkodott belé, mint egy mentőövbe, mely kihúzza őt a feneketlen mélységből. Mentek… fogalmuk sincs hová. Nem engedték el egymást, csak a másikat figyelték, hogy minden kényeztetést megadjanak egymásnak. Kame nekiment valaminek. Érezte a fa hidegét, érdességét dereka táján, hiába volt az simára csiszolva. Jin lassan körbeölelte őt és megemelte a konyhapultra. Kamenashi széthúzta térdeit, hogy Akanishi még közelebb tudjon hozzá jönni. Barátja lassan gombolta ki felsőjét, melytől rögtön tisztábbnak érezte magát. Jin nem felejtette el kezelésbe venni nyakát sem, melyekbe aprókat harapott. Nyelvét lassan húzta végig a kecses ívű nyaktól a kulcscsonton át egészen a már kemény mellbimbókig. Nem csinált még velük semmit, de már bizsergetően kemények voltak. Nem bírta ki, hogy ne játszadozzon velük egy kicsit. Mikor óvatosan beleharapott az egyikbe, társa egy fájdalmas szisszenéssel felelt, melytől egy kicsit megijedt. Felállt és barátjára nézett.